A vonat még a pályaudvar sínjein áll. Enyhe az idő, lágyan simogató, pedig éles, bőrt fel hasító hűvösnek kellene lennie, ha a napszakhoz és a hónaphoz híven szeretne viselkedni. Befagyott, repedt pocsolyáknak, dérnek, jégnek, sőt hónak, hózivatarnak kéne lennie. Mégis, majdhogynem meleg szellő cirógatja arcomat, és talán mosolyt fakasztana arcomon, könnyed táncot járnék vele, ha nem érezném a bensőmet betonba áztatottnak. Nézem a szerelvényt, majd rápillantok az órámra, hallgatom ismerős énekét, amely jelzi a másodpercek elmúlását.  Ahogy köröznek a mutatók a légzésem egyre hevesebb. Egy tik, egy lélegzet, egy tak, kifúj, ami valljuk be elég gyors, gyorsabb a szokásosnál. Figyelek a levegő vételre, próbálom lenyugtatni a testem dobogását, a vénám lüktetését. Várok a megadott időpontra.

Várom, hogy elinduljon vele az a pöfögő vas, elvigye mellőlem. Csak állok, bámulom őt meredten, ahogy ül, és kifelé hunyorít az ablakon, nem talál a szemével. Azzal a szemmel, amelyet annyiszor láttam már szenvedélyben, zöld lángokkal égni vagy reggelente álmosan, kéken lesni. Elképzelem a szempárt, akárhányszor a sajátomat lehunyom. Végre rám talál a tekintete, elmosolyodik. Muszáj utánoznom őt, félre tenni a semmit magamban és ismét feltöltődni a szerelmével. Tárolnom kell ezt az érzést, az otthont, a biztonságot, amíg lehet, míg ki nem fogy belőlem, el nem illan, mint egy kósza gondolat. Emlékeznem kell minden arcára, tekintetére, amelyeket csak nekem rejteget. Mielőtt felszállt, csókot nyomott a homlokomra. Becézve szólított figyeljek rá, hagyjam abba a sírást és kérve-kérlelt ne álljak ott, míg az a szörnyeteg elindul, ne várjam, hogy velem marad majd, mert szívét zúznám porrá és neki muszáj mennie. Elfordulok az ablaktól, el Tőle.

Már nem látom, bámulok a komor valóságba, a fakó színekre. Elindulok, hiszen ezt akarta, hogy menjek. A pályaudvar eldugott kis zugából sétálok elő, egy apró kalitkából. Ritmusra lépkedek, az egyetlen hangra, amit hallok a zajos pályaudvaron, az órám kitartó kiáltására. Az embertömeg hömpölyög köröttem, mintha el akarna nyelni, ellopni és felfalni élve. Sebzett vad vagyok, könnyű áldozat. Szép lassan a sós cseppek elbújtatják szemem elől a kíváncsi, szánakozó tekinteteket és csitítgatják a lelkemben lévő lüktetést. Elment tőlem, itt hagyott engem. Már futok, nem tudom merre, csak az egyik lépés jön a másik után és talán már repülök, szárnyalok az éjszakai égbolton. A szellő, amely kezdetektől fogva dédelgetett most a hátára kap, ringat, altat engem, mint anya a gyermekét. Magához ölel, míg meg nem érzem a meleg burkot, mivel betakar óvatosan. Zokogásom csitul, rám mosolyog, kedvesen átkarol, majd végig simítva arcomon elenged engem és Én hazatérek, álomtól kábultan, egyedül.