Az új év a legmegfelelőbb motiváció az emberek számára. Egyből elkezdi az ember listába szedni a fogadalmait, amit tulajdonképpen soha az életben nem fog betartani, tisztelet a kivételnek persze. Mindenki érzi azt az energiát, a frissességet, az erőt, hogy összekaphassa magát és rendbe szedje az életét, röpke egy év alatt. Január elseje egyenlő a tiszta lappal. Tabula rasa.

Az igazság az, hogy engem a szilveszter, az elkövetkezendő év előszele, már romba dönt. Eltelt egy év és nem tettem semmit, nem változtam semmit. Eltelt egy év és még mindig olyat gyászolok, amit már nem kapok vissza, hiába érzem magam boldognak alapjáraton. Az elvesztett emberek, barátságok, szerelmek ilyenkor mindig visszaosonnak a gondolataimba és megtörik az elmémet. Úgy érzem szilánkosra török és végig sebzek ilyenkor minden velem lévőt. Hogy magyarázhatnám el, hogy mi jár a fejemben?

Hogy magyaráznád el a szerelmednek, a szüleidnek, a barátaidnak, hogy minden rendben van veled, de este amikor lefekszel és a sötétbe bámulsz az jut eszedbe folyamatosan, hogy legyen már vége! Rimánkodsz érte, reménykedsz benne, hogy csak álmodod az életed, és amikor majd fel fogsz ébredni, megrázod  majd magad és kacagsz magadon. Te buta, buta lány. És nevetsz. Majd elemészt a bűntudat, amikor rájössz, nincs hova felébredni, hogy gondolhatsz ilyet, mikor  van akinek az életet jelented. Az valóságod tulajdonképpen tökéletes, de elvesztetted a realitás talaját. Tengődsz, nem tudod hol is vagy. Ha az életem egy álom lenne, nem szeretnék felébredni belőle...De az életem a valóság, mégis úgy érzem álmodom és véget szeretnék vetni az álomnak. 
El vagyok veszve, kóválygok valahol és nem találom a testemet. 

Félreértés ne essék. Nem szeretnék meghalni. Csak úgy érzem átver az elmém, össze vagyok zavarodva és a kezembe szeretném venni az irányítást. 

Élni szeretnék az életemben, és nem azt hinni, hogy ez egy rossz álom!

Amikor nem jön álom a szememre, mert egy gondolat beleférkőzött az elmémbe, az elég kellemetlen tud lenni. Csak fekszem az ágyban, bámulnám a plafont, ha nem lenne korom sötét. Oldalamra fordulok, így se jobb a helyzet, mert a feketeség körül vesz. Megfordulok, itt szintén ez a helyzet. Fáradt testemmel ellentétben az agyamban szirénák sikítanak és üvöltik: Csinálj már valamit! Ne feküdj! Annyi dolgod van!
Én meg szépen óvatosan suttogva válaszolom neki : Csss, este van! 
Persze, semmit sem ér a reakció, mikor az elmém túl van pörögve, a szemem ahogy lecsukódik ki is pattan, és így tikkelek már egy órája, ütemesen pozíciót váltva.
Tanulni kell, mozogni kell, olvasni kell....Senki leszel ezen a világon, ha nem felelsz meg. Megkérdezem magamtól, hogy mit kéne tennem, hogy elfogadjam azt aki vagyok? A válasz vicces, mert akkor leszek megbékélve, ha megfelelek másoknak. 
Badarság.

Tehát kezdjük az elejéről. 
Olyan ember vagyok, aki általában szeretne megfelelni az elvárásoknak. Ezzel az az egyetlen bökkenő, hogy mindenki mondja, hogy magadnak felelj meg ez a lényeg. Ahha, oké...Egy probléma van ezzel, hogy a magammal szembeni elvárásaim is, beismerem, nem reálisak, teljesíthetetlenek egy élet alatt. Ez a fő gond. Semmit sem szeretnék elvetni, mert minden kis szempont, ahogy szeretnék élni fontos nekem, a személyiségem minden részletére figyelemmel voltam, hogy minden kis vágyam teljesítve legyen. Olyan bakancs listát állítottam elő, amit lehetetlen teljesíteni.

És emiatt az álom nem jön a szememre, mert az a tudat munkál bennem, hogy CSINÁLD!

Egy helyben toporgok,mert olyan sok irányban van dolgom, hogy nem tudom merre induljak el.

Na, merre?

 A vonat még a pályaudvar sínjein áll. Enyhe az idő, lágyan simogató, pedig éles, bőrt fel hasító hűvösnek kellene lennie, ha a napszakhoz és a hónaphoz híven szeretne viselkedni. Befagyott, repedt pocsolyáknak, dérnek, jégnek, sőt hónak, hózivatarnak kéne lennie. Mégis, majdhogynem meleg szellő cirógatja arcomat, és talán mosolyt fakasztana arcomon, könnyed táncot járnék vele, ha nem érezném a bensőmet betonba áztatottnak. Nézem a szerelvényt, majd rápillantok az órámra, hallgatom ismerős énekét, amely jelzi a másodpercek elmúlását.  Ahogy köröznek a mutatók a légzésem egyre hevesebb. Egy tik, egy lélegzet, egy tak, kifúj, ami valljuk be elég gyors, gyorsabb a szokásosnál. Figyelek a levegő vételre, próbálom lenyugtatni a testem dobogását, a vénám lüktetését. Várok a megadott időpontra.

Várom, hogy elinduljon vele az a pöfögő vas, elvigye mellőlem. Csak állok, bámulom őt meredten, ahogy ül, és kifelé hunyorít az ablakon, nem talál a szemével. Azzal a szemmel, amelyet annyiszor láttam már szenvedélyben, zöld lángokkal égni vagy reggelente álmosan, kéken lesni. Elképzelem a szempárt, akárhányszor a sajátomat lehunyom. Végre rám talál a tekintete, elmosolyodik. Muszáj utánoznom őt, félre tenni a semmit magamban és ismét feltöltődni a szerelmével. Tárolnom kell ezt az érzést, az otthont, a biztonságot, amíg lehet, míg ki nem fogy belőlem, el nem illan, mint egy kósza gondolat. Emlékeznem kell minden arcára, tekintetére, amelyeket csak nekem rejteget. Mielőtt felszállt, csókot nyomott a homlokomra. Becézve szólított figyeljek rá, hagyjam abba a sírást és kérve-kérlelt ne álljak ott, míg az a szörnyeteg elindul, ne várjam, hogy velem marad majd, mert szívét zúznám porrá és neki muszáj mennie. Elfordulok az ablaktól, el Tőle.

Már nem látom, bámulok a komor valóságba, a fakó színekre. Elindulok, hiszen ezt akarta, hogy menjek. A pályaudvar eldugott kis zugából sétálok elő, egy apró kalitkából. Ritmusra lépkedek, az egyetlen hangra, amit hallok a zajos pályaudvaron, az órám kitartó kiáltására. Az embertömeg hömpölyög köröttem, mintha el akarna nyelni, ellopni és felfalni élve. Sebzett vad vagyok, könnyű áldozat. Szép lassan a sós cseppek elbújtatják szemem elől a kíváncsi, szánakozó tekinteteket és csitítgatják a lelkemben lévő lüktetést. Elment tőlem, itt hagyott engem. Már futok, nem tudom merre, csak az egyik lépés jön a másik után és talán már repülök, szárnyalok az éjszakai égbolton. A szellő, amely kezdetektől fogva dédelgetett most a hátára kap, ringat, altat engem, mint anya a gyermekét. Magához ölel, míg meg nem érzem a meleg burkot, mivel betakar óvatosan. Zokogásom csitul, rám mosolyog, kedvesen átkarol, majd végig simítva arcomon elenged engem és Én hazatérek, álomtól kábultan, egyedül.

Apró kis élet, a tenyeremben haldoklott, nem kapott levegőt. Melegítettem őt, ágyat csináltam neki, mást nem tudtam tenni. Fogtam. Vele voltam. Tehetetlenség, utolsó lélegzetek a markomban, kétségbe esett, törékeny. Utolsó lélegzetek, egyedül halt meg. Sajnáltam őt.

-

Fekete délután, már sötét az égbolt. Az utcai lámpák sárgás fénye, ragyogott az úttesten, járdán és a földön lévő sötét fólián, mely letakart egy testet. Kék és piros lámpák, körben álltak. Valaki csak feküdt a járdán, hátat fordítottak neki. Már halott volt. Hasztalan állni, nézni őt... Azt. 

Visszakavarodtam a régi blogomhoz, ami talán nem volt a legjobb ötlet, amikor alapból is ingatag a talajon lépkedek.

Mozgolódó hullám, mocskos, süllyedő hányadéka a földnek, amely lehúz, vissza a régi énemhez. A Sors, ez a rohadék energia, ami körbe-körbe száll csak azért, hogy ismétlődjön bennem ez az önpusztító járat és azt hiszem, úgy tudom, hogy van kijárat belőle, a szemem látja, de a testem nem érzi, az agyam legmélyebb zuga talán nem áll készen. Nem áll készen addig, míg rendbe nem szedte a világot maga körül.

Vajon, ha kiszállok, ha rájövök a megoldásra, önmagam leszek még? Az leszek akit ismerek és szeretek? Hazudtam, hogy szeretem ezt, mert nem...Csak jól esik érezni, érezni azt, ami bennem van. Hiszen a világom, nem csak a szerelemből áll, a vidámságból, az akaratból és a céljaim eléréséből. Ha csak ebből állna, senki nem lennék, akkor már nem lennék magam. Az életem háromnegyedét az tölti ki, hogy másokat mentsek magam helyett. Akármilyen hülyeség is. Tudom, fontos, hogy magamra figyeljek, hogy a saját életemmel haladjak, és vigyázzak magamra. Rájöttem az utóbbi pár évben, hogy nem élhetek így, nem óvhatok csak másokat, mert nagyon megjárom. 

Azt a félelmet sose fogom elfelejteni, azt a gyámoltalanságot és tehetetlenséget.



Mégis. Mégis itt vagyok, itt vagyok, mert fáj, hogy megint újra kell élnem, hogy a számomra fontos személyek elrontják az életüket. Félek. Félek, hogy megint körülöttem van ez. Értem, nem én tehetek róla és közöm sincs hozzá...De nem így érzem.
Úgy érzem tennem kell valamit, úgy érzem az én felelősségem és tudom, hogy belerokkanok megint érzelmileg, de így meg elviselhetetlen a tudat, hogy nem tettem meg minden tőlem telhetőt.

Kiömlik belőlem.

Hánynom kell.

A motiváltság, az akarat az élet mozgató rugója állítólag. Talán, ezért toporgok, rekedek meg folyamatosan egy bizonyos szinten, ami után már csak pici hiányozna a célig. Ezért tudok nagyjából angolul, van épphogy csak rend a szobámban és van meg csak majdnem a spárgám. Igazából még sorolhatnám még órákig, hogy mi mindent vittem majdnem véghez.

Az igazság az, hogy minden érdekel, de semmit sem érzek szenvedélyemnek. Maximum a könyvek iránti rajongásom említhető meg vagy lehet inkább az olvasás kényszerem. Elolvasom a címkéket, plakátokat, használati utasításokat amiket tulajdonképpen alig olvas el valaki. Izgalmasnak találom, ha egy könyvben nyelvtani hibára bukkanok vagy elírásra. Ebbe így belegondolva lég szánalmasnak és unalmasnak tűnik az életem, pedig nem az...Esküszöm. Szeretem kiejteni a szavakat, hallani hogy egy magánhangzó illik-e egy másikhoz, a rímeket, a hangzást. Elképzelni, hogy ez a szó, vagy hang, talán gömb formájú lenne-e vagy inkább hegyes tűként hasítja szét a fülemet. Ha a szavakra gyártanánk koreográfiát vajon egy vers gyorsabb mozgás lenne vagy lassabb. Ezt mindenki döntse el maga.

Az írást is szeretem. Azt amit írok illetve ahogy írok. Számomra a gépelés sosem helyettesíti a kézzel írást, bár sokan tartják hülyeségnek, hiszen a mai világban már mindenki a számítógépen ír és kinyomtatja azt. Hagyjuk már. Egy gépelt szövegből, ha valaki megállapítja nekem, hogy milyen vagyok annak gratulálok. A kézírás fontos, látszik, ha az ember zaklatott mégha a szöveg nem is tükrözi ezt. Minden érzelem látszik rajta. Néha napokat töltök azzal, hogy koptatom a tollamat és másolok.Verseket legtöbbször. Megnézem, hogy hogyan tudnék változtatni egy-egy betűmön, hogyan tudnám tökéletesíteni a kézírásom, hogy szép legyen, olvasható és a hangulatomoz tökéletesen illjen.

Most teljesen elmebetegnek tűnök.

Megint. 

Olyan, mintha egy homályos, koszos üvegen néznék előre. El van takarva a kilátás és csak számíthatok arra, mi fog következni az életem során. Nem látom tisztán a jövőm, pedig tudom mit akarok tenni, hová akarok eljutni az elkövetkezendő években..

Szeretnék tanulni rengeteg mindent. Érdekel a biológia, az emberi természet, a kultúra, a vallások. Szeretem fejleszteni magam, megismerni az új fogalmakat. Szeretnék majd családot, bár nem látom magamat anyaként, egy ilyen gondolkodásmóddal. Nem szeretnék templomi esküvőt, mert nem az én világom, de hiszek a szerelemben és abban, hogy megtalálom a páromat, aki elfogad olyannak amilyen vagyok. Városban lakni, magyar nyelvvel foglalkozni, könyveket bújni, zenélni, írni, ez vagyok én.

Eltudom képzelni magamat évekkel később, a jövőmet. Mégis amikor lefekszem minden éjjel, az a gondolat tart ébren, hogyha ez lenne az utolsó napom, nem bánnám. Nem bánnám, mert elfáradtam. Pihenni akarok, kikapcsolni az életemet és nem azon idegeskedni, hogy fel kell kelnem, kilépni a lakásból és nem önmagamat adni.
Belefáradtam, a magyarázkodásba, hogy mit, miért teszek, miért gondolkodom úgy ahogy.

Állítólag a legfontosabb a boldogság eléréséhez, hogy elfogadjuk önmagunkat, hogy megbékéljünk a természetünkkel, külsőnkkel. Miért van az, hogy akárhányszor úgy érzem meg vagyok elégedve magammal, a gondolkodásmódommal jönnek az emberek és azt mondják, hogy ez nem jó? Hogy higgyek magamban, ha azt hallom folyamatosan, hogy változtassak az életemen? 

Próbálom össze szedni a lelkem, megfelelni másoknak és a saját elképzeléseimnek is, de így akkora a nyomás, hogy a saját szervezetem nem bírja. Igen, folyamatosan beteg vagyok, biztos, hogy lelki okai vannak, elégszer megkaptam már. Változtatni akarok, küzdök, de azzal, ha minden rosszullétemnél, csak azt kapom, hogy már megint elrontottam, szedjem össze magam, azzal egyáltalán nem segítenek. Minden alkalommal, csak arra jövök rá, hogy megint nem sikerült...Ismét elcsesztem.

Próbálom látni a jövőm, felkelni minden nap és csinálni.
Próbálok reggelente életet lehelni a szemembe, hogy ne azt lássák, ami belül van, azt a semmit. 
Próbálom elérni, hogy a szervezetem is rendben legyen és a lelkem is.
Próbálok nem idegeskedni fölöslegesen.
És próbálok megfelelni, mert az hülyeség, hogy csak az a lényeg, hogy elfogadjam magam és akkor mások is megteszik. Ha magam vagyok, ha úgy gondolkodok ahogy, akkor senki se fogad el.

Tiszta lappal, tiszta szívvel indítok megint.
Évek során rengetegszer kezdtem el újra írni. Mindig reménykedek abban, hogy ez a tiszta lap megváltoztat belülről, átalakítja a környezetemet, hogy minden jobb lesz, hogy a gondolatok nem szakítják szét az elmémet és a testemet.
Amikor azt hiszem, hogy az lelkem végre rendben van, jön egy újabb fizikai borzalom, ami darabonként keríti hatalmába és falja fel az elmém minden egyes zugát.

A rettegés, az aggodalom, a tehetetlenség irányít.

Húsz esztendőm eladnám, igaz még két év kell, hogy elérjem ezt a kort, de előre megtenném, ha ezzel segítenék, ha ezzel a környezetem rendbe jönne. Ha nem kéne azt látnom, hogy szüleim arcát az aggodalom és a fáradtság ragadja el...
Nem akarom látni. Ilyenkor az emberek nagy része becsukja szemét, befogja a fülét és rohan, menekül.

Én is menekülök.

A képzelet nagy hatalom. Lehunyom a szemem, eltűnök az életemből, eltávolodok magamtól.

Egy test. Ez leszek.
Kitörlöm az életemet.

Tabula rasa. Új tapasztalatok, élet, személyiség, világ.

Mindennek rendbe kell jönnie, mert így félek.