Visszakavarodtam a régi blogomhoz, ami talán nem volt a legjobb ötlet, amikor alapból is ingatag a talajon lépkedek.

Mozgolódó hullám, mocskos, süllyedő hányadéka a földnek, amely lehúz, vissza a régi énemhez. A Sors, ez a rohadék energia, ami körbe-körbe száll csak azért, hogy ismétlődjön bennem ez az önpusztító járat és azt hiszem, úgy tudom, hogy van kijárat belőle, a szemem látja, de a testem nem érzi, az agyam legmélyebb zuga talán nem áll készen. Nem áll készen addig, míg rendbe nem szedte a világot maga körül.

Vajon, ha kiszállok, ha rájövök a megoldásra, önmagam leszek még? Az leszek akit ismerek és szeretek? Hazudtam, hogy szeretem ezt, mert nem...Csak jól esik érezni, érezni azt, ami bennem van. Hiszen a világom, nem csak a szerelemből áll, a vidámságból, az akaratból és a céljaim eléréséből. Ha csak ebből állna, senki nem lennék, akkor már nem lennék magam. Az életem háromnegyedét az tölti ki, hogy másokat mentsek magam helyett. Akármilyen hülyeség is. Tudom, fontos, hogy magamra figyeljek, hogy a saját életemmel haladjak, és vigyázzak magamra. Rájöttem az utóbbi pár évben, hogy nem élhetek így, nem óvhatok csak másokat, mert nagyon megjárom. 

Azt a félelmet sose fogom elfelejteni, azt a gyámoltalanságot és tehetetlenséget.



Mégis. Mégis itt vagyok, itt vagyok, mert fáj, hogy megint újra kell élnem, hogy a számomra fontos személyek elrontják az életüket. Félek. Félek, hogy megint körülöttem van ez. Értem, nem én tehetek róla és közöm sincs hozzá...De nem így érzem.
Úgy érzem tennem kell valamit, úgy érzem az én felelősségem és tudom, hogy belerokkanok megint érzelmileg, de így meg elviselhetetlen a tudat, hogy nem tettem meg minden tőlem telhetőt.

Kiömlik belőlem.

Hánynom kell.